Mini-szalámi-evés “rakétában”.
Még kell neki is vagy két év, míg független lesz a lécén:)
A gleccser szerelmesei
Én is iparkodom….
Germknödel mit Vanillesoße – Eszter mindennapi betevője:)
G
Bäckerei
Kicserélték a ház mögötti csúszdát, a tavaly sárga volt – csakis a képek alapján vettem észre…
Hókotrás hókotróval
Óvó néni egy nap kicsit félve jelentette be, hogy elvinné Esztert és még két gyereket a csoportból szavaló- illetve énekversenyre. Természetesen nekem nem volt semmi kifogásom a dolog ellen, tudva, hogy Eszter szeret szerepelni és énekelni is. (Utólag esett le, hogy a Waldorf-pedagógia nem nagyon díjazza a versengést, ezért volt a félénkség.)
Eszter Halász Judit Károgósát énekelte, s rá nem jellemző módon izgult és meg volt szeppenve. Azért megkapta élete első oklevelét, 3. helyezést:) A nyertes éneklő kislányt pont nem láttuk, mert kimentünk a vécére.
Amit érdekes volt megfigyelnem, hogy mekkora különbség van waldorfos és nem waldorfos ovisok között… Nem, nem értelmileg, tudásilag, felkészülésileg. Fegyelem szempontjából. A három gyerek a mi óvodánkból izegett-mozogott a kisszéken, míg a többieket hallgatta, oda-odaszaladtak az anyukájukhoz, az egyik kisfiú megkommentálta egyik kislány szavalatát, amely a csigáról szólt, hogy ő is látott hasonló rajzfilmet, amelyben a csiga stb. stb, alig lehetett beléfojtani a szót. Hogy ez a felszabadultság jó-e vagy rossz? Szerintem ilyen helyen nem túl jó. Ok, persze, ötévesektől még tolerálható ez a viselkedés, de azért egy kisiskolástól már nem tartanám elfogadhatónak. Többek között ezért sem fordult meg a fejünkben soha, hogy a gyerekeket esetleg Waldorf-iskolába járassuk.
Így készült az énekléshez szükséges jelmez:
Eddig még soha nem festettem textilt, érdekes élmény volt. A somok felvarrt gombok. A varjút Apa készítette a néhai cica-jelmez füléből.
Az előadás:
A január betegeskedve telt. Három hétig senki sem volt teljesen egészséges családunkban. Így Eszter és Dominik nem mehettek el a Hanna (ovistárs) születésnapjára sem, játszóházba. A bánatot enyhítendő, egy hét múlva, amint jobban lettek, meghívattuk magunkat meglátogattuk Hannáékat otthonukban.
Kedves kis játszódélután volt, mini tortákkal. Jó volt látni, hogy más gyerekes család sem fér a játékoktól egy kicsi lakásban, s ez nem feltétlenül egyenlő a rendetlenséggel:P
Erre is készülünk már, mondhatom, évek óta. Házilag gyurmát gyártani. Megint találkoztam egy szimpatikus recepttel, s mivel Domi éppen abban a fázisban van, hogy naponta két csomag plasztelint képes volna elhasználni (mert roppant nagy türelemmel összegyúr minden létező színt a felismerhetetlenségig, s a végeredményt nyugodtan ki lehet dobni), hát nekiálltunk volna megvalósítani. Kellett volna borkősav is a trutyiba. Utánanéztem: acid tartric, avagy Weinsäure. Arra kell, hogy a cucc ne penészedjen meg. Godoltam én, hogy nem lesz az olyan könnyű szerzemény, hogy az első üzletben leveszem a polcről, de amikor már több helyen voltunk, még a patikában is, s mindenütt csak néztek ránk, mint a lőtt medvére, hogy az mi s nem, fogalmuk sincs, hol keressem, akkor már megint kezdtem feladni a házi plasztelinfőzés ötletét. De olyan jól néztek ki azon a kreatív blogon! Meg amúgy se volt itthon más plasztelin. Itt-ott írta a neten, hogy a citromsav is megteszi. Na, citromsó az volt itthon, azt tettünk bele. Nagyon jól gyúrható, színezhető, puha plasztelinünk lett, már egy hete elvan a hűtőben, köszöni, nem penészedik, már kétszer is elővettük:) És két csésze lisztből elég sok lett. Ételfestékkel színeztük. Szóval ajánluk jó szívvel a módszert olyan családoknak, ahol plasztelinfaló kisgyerekek élnek:D
A rózsa az Eszter tenyerén teljesen az ő ötlete volt. Lent egy bónusz-kép a papírból készített bohócsipkáinkról, amelyeket ma, vasárnap reggel 8 órakor rendelt tőlem a fiacskám… Már éjszaka felébredt és megkérdezte, hogy ugye, megcsináltam már, mert ő “Balonachésat” akar játszani:)
Mindekettő gyereknek van perselye. Eszter szorgalmasan tömködi is a zsiráfját, amikor tudja, persze, akkor már Domi is, ha meglátja, de őt kevésbé érdekelte eddig a dolog. Eszter a bani-visszajárókat eltehette taxizás esetén, kenyérüzletben stb.
Na, ma aztán megszámolták, hogy mennyi van a perselyben, s Apa beváltotta nekik papípénzre. Eszternek már el lehetett magyarázni, hogy 1 lej az 100 bani, mi mennyit ér, sőt tegnap séta közben a románul számolást is folytattuk, mert valahogy 10-20-nál megrekedtünk, s amikor Eszter egyedül pufulécet vásárolt, be kellett mennem a kasszához hozzá, mert nem értette azt, hogy “încă 60 de bani”.
Eszternek megigértük, hogy a pénzét beváltjuk neki Ausztriában “osztrák-pénzre”, hogy legyen költőpénze:)
Még decemberben kezdődött az újabb kuckó-mánia-hullám minálunk. A Domi szülinapja és karácsony apropóján elég sűrűn voltak vendégeink, s - helyszűke miatt – mindig utolsó percben kellett elrámolni a kuckó címén összehordott oltári rendetlenséget.
Valahogy így néz ki a szoba, amikor beindulnak:
Hihetetlenül lelkesen hordanak össze mindent az esernyőjük alá, csillog a kis szemük: karácsonyfadíszt, elemlámpát, párnákat, takarókat, szalagokat, almát stb. – a fantáziájuk nem ismer határt.:D
Évekkel ezelőtt már belebotlottam ebbe az ötletbe a neten, de aztán valahogy soha nem valósítottuk meg. Az az igazság, hogy sokkal bonyolultabbnak gondoltam a procedúrát. Aztán pár nappal ezelőtt, amikor egy fél órán belül háromszor vertük le a zsírkrétákat tartalmazó dobozokat a konyhában, azt mondtam, itt az idő:)
Már nem használatos zsírkréta-darabkákat szilikon sütőformákba kell rakni, be a lerbe és 6-8 percet melegíteni. Vigyázni kell, ne “süssük” túl sokat, mert akkor nem lehet majd festeni velük. Mi úgy jártunk, hogy az eleinte formákba tördelt zsírkréta-mennyiség kevésnek bizonyult, s amikor már azok szinte teljesen folyékonyak voltak, még adtunk hozzá és emiatt az alsó réteg túl sokat volt a lerben. Így most a krétáknak csak az egyik oldalával lehet írni. Sebaj, legalább most használjuk:) Mert szépek és újak lettek. Biztos egy fél éve rá se néztek a zsírkrétákra, a karióka volt a menő.
Jó, hogy jöttél! Hogy elvidd azt, ami rossz volt, hogy megőrízd a jót, a vállalhatót, hogy vigyázz az új tavasz lendületére. (Persze, előtte még sízni is kell:)) Vezess, kérlek, bölcsebben minket. Vigyázz a gyerekek mosolyára és a fákra, hogy ne rügyezzenek ki januárban, bár hajnalban nyitnikéket csiripelnek a +10 foktól összezavart madarak.
Tudom, év elején mindenki kér. Hogy adni mit tudok? Azt hiszem, sok reményt és lendületet annyit, amennyi nekem még soha nem volt januárban. Terveket. Kisebbeket, de nagyokat is. Jószándékot, lehetőség szerint alázatot, aktivitást és azt a gondolatot reggel fél hatra, hogy állítólag az ember hétszer annyit kibír, mint amennyire magát képesnek tartja. És minden reggelre egy tálka jaurtot müzlivel:)
Az utolsó kép az a januárunk szimbóluma lehetne: Eszter viselkedése, Domihoz való hozzáállása varázsütésre megváltozott – nem tudom, mitől, de sokáig tartson: nem lökdösi, nem piszkálgatja, nem mond neki csúnyákat, hanem szépen, egyetértésben játszanak. És nem felesel, nem akadékoskodik, segít magától stb. Ennek köszönhetően hihetetlenül békés mindennapjaink vannak. Igy már értem, így könnyű és szép:)
Rokoni látogatás alkalmával kerültünk újra állatközelbe. Még Domi sem félt a békáktól, bátran megfogta őket, Eszter hordozta is őket a tenyerében. És elújságolta a nagynénjének, hogy Mámá nemcsak a teknősöket nem szereti, hanem a többi állatot sem…
Azért van ilyen hírem, mert nem szeretnék háziállatokat… Még egy kutyát sem… Mea culpa. Hogy miért? Nem érzek magamban szabad vegyértékeket arra, hogy még egy állatot is gondozzak, ne adj isten, többet. Legalábbis jelenleg. És az sem szimpatikus kilátás, hogy majd házhoz legyél kötve miattuk. De ez is egy olyan érzés, vélemény, kívánság, állásfoglalás vagy mi a mai társadalomban, mint az, ha valaki nyíltan vállalja, hogy nem szeretne gyereket. Inkább ne beszélj ilyesmiről, mert furcsán fognak rád nézni.
Meg aztán úgyis biztos lesz egyszer legalább egy kutyánk. Majd a házban. Mert jó a gyereknek. Kialakul a felelősségérzete attól, hogy az apja majd takarítja-eteti az állatát. És mert kb. mindenki szeretne majd egyet – engem kivéve.
Dominak először volt korcsolya a lábán:) Nem volt túl lelkes eleinte, fel se akarta próbálni, aztán jött a vigyorgás-fázis, hogy nézd, én is nagy vagyok, aztán a na ebből elég, menjünk ki. Mindet kezdet nehéz.
Eszter Aloisszal és Agytatával sízni is volt valamelyik nap.
Avagy népi szokások fesztiválja Szigeten. www.decembrieinmaramures.ro
Eszter kicsi kora óta szereti ezt a felvonulást, s bevallom, én is értékelem, mint autentikus román hagyományőrzést.
Délben Eszter Aloisszal hamarabb kiment a Főtérre, én elaltattam Domit s utánuk mentem.
Este aztán az a “remek” ötletünk támadt, hogy vigyük ki a gyerekeket – esti kaland címén – tüzijátékot nézni. Hát igen, csak arra nem gondoltunk, hogy ez egy nagyon román fesztivál, pontosságában is… A beigért 21 óra helyett 22 órakor került sor a tüzijátékra, mert Aurel Tămașt nem lehetett lefütyülni a színpadról:( Szerencsére csak én fagytam meg a nagy várakozásban, a gyerekek feltalálták magukat, s miután körhintáztunk, szerencsekerekeztünk (nyertek egy pakk magyar kártyát és egy kisautót), sétáltunk, s még mindig sehol semmi, akkor elkezdtek focizni az út közepén egy nagyobb jégdarabbal:)
A mi angyalunk csak 24-éről 25-ére virradó éjjel érkezett – gyakorlati és pedagógiai okokból… Eszter a karácsony előtti napokban sokszor viselkedett csúnyán az öccsével, csúnyán beszélt, piszkálta, lökdöste. Nem hatotta meg a “szokásos” szülői figyelmeztetés, miszerint az angyalka jár és be-benéz az ablakon, jó gyereknek hoz csak karácsonyfát. Végül megszavaztuk Apával, hogy itt az ideje: ne csak mondjuk, valósítsuk is meg. Úgyhogy nem várt otthon se fa, se ajándék, amikor a templomból hazajöttük… Talán csodálkoztak, de egyáltalán nem voltak csalódottak. Elkönyvelték, hogy biztos, majd reggel, mert sok dolga van.
Tehát nem tudjuk, hogy volt-e pedagógiai “haszna” az egésznek, viszont Alois is nyugodtan végigülhette az istentiszteletet, nem volt kapkodás, éjjel nyugodtan feldíszítettük a fát, hosszú évek óta újra kettesben:)
Babócás pohár és koncert Apával. (A dobok újak, a gitár régi:))
A babán új a pizsama, új a takarója és a párnája.
A legfinomabb ünnepi eledel a kakas a fáról…
25-én délután Nagymamáékhoz mentünk “ebédre” – mi általában a Domi délutáni alvása után szoktunk ebédre menni… Itt is volt aztán nagy öröm, móka és játszás.
Domi (és Csabi Tata meg Apa:)) nagyon örült a mágneses játéknak meg a főzőcskézős dolgoknak, például a piros kockás kicsi lábos fogó kesztyűnek. Eszter a babakocsinak meg a babaágynak leginkább.
Még aznap este Dédinél is folytattuk:
Olyan későn estünk be az ágyba, hogy már senkit sem kellett különösebben altatni…
Másnap… másnap iszonyú hányingerrel ébredtem és szédültem. Pont megfelelő állapotban voltam, hogy csomagoljak, mert délben indultunk Szigetre… Szerencsére már előre megbeszéltük Erikáékkal, hogy eljönnek hozzánk játszani a gyerekekkel, amíg csomagolunk. Egészséges esetben is jól jön ilyenkor a segítség, de ezúttal kincset ért! Eszter és Erika “hosszasan” (na, melyik gyerekirodalmi szerzőt idéztem?:D) activityzett, Domi legózott, főzött, csomagolt, le-ledőlt, bújt – lévén ő is meghűlve és hasmenéssel küszködve.
Aztán csak megérkeztünk Szigetre is, ahol természetesen újabb karácsonyfa várta a gyerekeket:) És Gombszemű-baba a csomagban meg habkarikák a fán, mint Kippkoppban!
Szeretem a karácsonyfákat. Azt hiszem, a gyerekeink is szeretik. Olvastam valahol, hogy a gyermeknek nem az marad meg a karácsonyokból, hogy mit evett, milyen ajándékot kapott, ki volt-e vasalva az ünnepi abrosz, vagy talált-e az ünneplő harisnya színe a ruháéval. Hanem az, hogy mit érzett . Hátha jó érzés-emlékekkel maradnak. Hátha sikerül.
Idén nagyon szépen kezdtük a karácsonyozást: Eszter szerepelt a templomban (most már ő is vallásórás), így mind a négyen, és még Nagymama is, ott voltunk. Szegény Dédi nem tudott eljönni a fájós lába miatt:( Álmodni sem mertem volna, hogy mind az ötön végig is üljük az istentiszteletet – ha arra gondoltam, hogy tavaly Domi be se akart menni a templomba és idén is mondogatta már 24-e reggelén, hogy ő már biza nem, most se. Ehhez képest nagyon civilizáltan, csendben végignézett-hallgatott mindent, hol a Nagymama, hol az én ölömben. Eszter is hősiesen kibírta, pedig sokan szavaltak, tehát sokat kellett álldogállnia.
Az valami mágikus volt számomra, amikor leoltották a lámpákat, és úgy énekelte az egész gyülekezet a Csendes éjt…