Megint élvezet volt velük ott lenni és megint én voltam az, aki egy idő után hazatereltem a csemetéket. Szerintem ők időtlenül képesek lettek volna mesét hallgatni és könyveket nézegetni. És ez nagyon jó.

Volt új Babóca és Maszat Doktor és Vuknak a harmadik része (nem is tudtam, hogy létezik) és Barniék és Bori (nagyobbaknak való regényformában is), akinek fogorvoshoz kell mennie (nálunk is aktuális épp a jövő hétre) és először ül repülőn és természetesen Findusz.

Sven Nordqvist Pettson és Findusz-sorozatáról már rég készültem írni. Mert egyszerűen zseniális – szerintem. Az egész könyv, úgy, ahogy van. A gondolat, a történet, a rajzok! Manapság sok jó meseillusztrátor van, de ezek a rajzok! Ezeket látni kell. Amint folyamatában ragadja meg a cselekvést és így lehet egy oldalon öt Pettson és hat Findusz, amit a gyermekek és én is persze, roppant élvezünk. És minden oldalon van nem egy felfedeznivaló csalafintaság, hanem minden olvasási alkalomra egy újabb. Olyasmi, hogy a fa tulajdonképpen egy murok, meghogy a mukláknak (házi manók) is van fakukcójuk a fa tetején és piros magasssarkúban van a tyúk, ágya előtt az ólban pedig csörgő lóg, merthogy épp kikeltek a tojások… Szóval érték a javából.

Ja, hogy kicsoda Pettson és Findusz? Pettson egy öregember, aki egyedül él mindaddig, míg szomszédassszonyától nem kap ajándékba egy macskát. Akihez aztán annyit beszél, míg meg nem tanul az is embernyelven kommunikálni. Sokszor olyan a viszony az öreg és a macska között, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Ők is kirándulnak, horgásznak, krumplit ültetnek, zajlik a mindennapi élet és a macska mindennek részese.

A történeteket Csépányi Zsuzsanna fordította, az ő munkáját is csak dicséret illetheti. Szóval ez a gyerekkönyvek lege minálunk és azt hiszem, ez nem időszakos. Mert érték van a rajzokban is, a történetekben is, a szövegformálásban is.  Szeretjük nagyon!

Csernik Szende Lábita-Színházáról (lábbal bábozik) már nem tudnék így lelkendezni. A koncepciót jónak tartom, hogy az élő székely mesét akarja eljuttatni a mai gyerekekhez, viszont a hölggyel szemben, így első találkozás után, vannak fenntartásaim. Kissé türelmetlenül fogadta azt a tényt, hogy a nézőtéren több volt a kisebb gyerek, iskoláskor alatti, akit ez a típusú mesélés nem tudott annyira lekötni, ígyhát nem volt síri csend a teremben. Az ő kérésére nem voltak leoltva a lámpák a nézőtéren, lehet, ez is megzavarta a kicsiket. Egy apukát nagyon be akart vonni a mesélésbe, többször rászólt, hogy mutogassa már azokat a székely hegyeket, vagy éppen mit kellett (volna)… Hát nem tudom, felnőtt embereket miért kell ilyen helyzetbe hozni, én tuti nem díjaztam volna. Szegény apa csak elkísérte a gyerekét, miért volna neki muszáj bohóckodnia, ha nem érez hozzá késztetést?!

Domi háromszor kérdezte meg, hogy vége van-e már… Szóval, azt hiszem, ebből nem kérünk repetát.