Eszter körülbelül 4 éve jár táncolni. Még soha nem volt párja, versenyekre egyénileg nevezett be, merthogy kevés a fiú, aki táncolni akar. (Mondjuk, ezen nem is csodálkozom, én se szívesen látnám a fiam, amint piperkőc módjára riszálja a csípőjét magassarkú cipőben…) No, de most, amikor már éppen arra készült, hogy otthagyja a táncot és elkezd intenzíven ping-pongozni (mert oda járnak az osztálytársnői, mert ott magyarul beszélnek, mert a tánciskolában senki nem készíti fel versenyekre és gyakorlatilag cha-chat tanul 4 éve…), megkapta Vladimirt. Mert ennek a fiúnak lelépett a párja. Eszter ismerte már a táncról, a fiú 11 éves, ötödikes és ők ketten németül kommunikálnak, mert Vladimir a Schillerbe jár. Eszter meg mai napig többet ért és jobban kommunikál németül, mint románul. Szóval, mire megszületett a nagy elhatározás, hogy váltani akar, mert ő versenyezni szeretne és nyerni (“Anya, álmomban a pódiumon álltunk serleggel a kezünkben, mert mi nyertünk!…”), bekavart a képbe Vladimir. Hogy ez valami isteni jel lenne?… Egy hete van dönteni… Mindenesetre nagyon szeret táncolni és színpadon ragyogni is.
(Hogy miért nem lehet ping-pong is, tánc is? Mert mind a kettő heti 3 edzést jelent. És 6 edzés zongora mellett nem fér bele. Pedig bírni biztos bírná, meg szeretné is. Ja, az első zongoravizsgáján csillagos Nagyon jót kapott:D)
