Régóta nem hagyott nyugodni a gondolat: nehogy baj legyen a Domi fülecskéjével. Már 2 éves kora után észrevettük, hogy nem mindig reagál azonnal a szavunkra, főleg ha pl. éppen háttal nekünk játszik elmélyülten. Viszont suttogni tud, a suttogó beszédet hallja és érti, válaszol rá. Az óvó nénit kérdeztük, nem tűnt fel neki semmi. Viszont nemrég valaki megkérdezte tőle mellette állva, hogy Domi, milyen színű lesz a fal a szobádban, amire visszakérdezett, hogy milyen hal?
Szóval elég volt a bizonytalanságból, gondoltam, egy életem, egy halálom, elviszem egy hallásvizsgálatra. Aki ismeri Domit, tudja, hogy ez nem (volt) egy könnyű vállalkozás. Ugyanis fiacskánk épp annyira nem szereti az orvosi vizsgálatokat, mint amennyire Eszter nem szerette bevenni a gyógyszert kiskorában. Magyarán: oltári hisztire kell számítani minden ilyen esetben. Ezért is húztuk-halasztottuk az ügyet, minek tegyük ki őt és magunkat egy ilyen helyzetnek, esetleg fölöslegesen.
Na de ezen most túl kellett esni. A háziorvos ajánlott egy halláskészülékeket áruló magánrendelőféleséget, ahol ugyanúgy elvégzik a tesztet, mint a fül-orr-gégészeten, mégse kórházi környezet, hátha nem lesz gond. Először amikor odamentünk, csak programáltak. Útban hazafele kinézték a Piticotban, hogy mit kapnak ajándékba, ha ezen szerencsésen túl leszünk. Eszter is, mert ő volt a bátorító elem: hajlandó volt arra, hogy először mindent rajta hajtsanak végre, hogy Domi lássa, nem fáj. (Hogy pedagógiailag mennyire helyes ajándékot felajánlani ilyen esetben a gyermeknek, abba most ne bonyolodjunk bele, viszont én ezt most másképp nem tudtam megoldani.)
Másnap ismét odamegyünk, minden ok, egészen addig, míg a hölgy bele nem akar világítani a Domi fülébe. Előtte persze Eszternek, minden jó, egy fél pillanat az egész, Dominik viszont megmakacsolja magát, nem akarja megfogni sem, pedig hát ugyebár lámpa, ez nála nagy kedvenc, hiába, két kicsi kezét a fülére tapasztja, hüppög, sír. Megpróbálom lefejteni a kezecskéjét, ha már úgyis sír, legalább a vizsgálat legyen meg. Hiába, olyan gyorsan mozgatja a fejét, úgysem lehet bevilágítani. Enélkül pedig nem érdemes elvégezni a “fülhallgatós” tesztet, mert ha véletlenül füldugója van, azért nem fogja jól hallani. Mondom, akkor sajnáljuk, menjünk, kint még sokan várnak, ne raboljuk az idejüket. Akkor már azért sír, hogy ne menjünk el, mert akkor nem fogja megkapni a gitárt, amit kinézett magának. A hölgy roppant kedves, mondja, sétáljunk kint egy kört, ha meg tudom győzni, jöjjünk vissza. Ki, séta, meggyőz, vissza. Fülbe bevilágít, nincs semmi baj, jöhet a tulajdonképpeni teszt. Amíg Eszter végzi, roppant gyorsan megy: fel kell emelnie a kezét, amikor hall valamit a fülhallgatóval. MIndhárman bent ülünk egy hangszigetelt kuckóban, rajtam már ténylegesen és képletesen is csorog a víz, Dominik persze nem emeli fel a kezét akkor sem, amikor már én is hallom a hangokat. A hölgy végtelen türelemmel négyszer ismétli a tesztet. Utolsó alkalommal drága gyermekem ügyesen emelgeti a kezét. Kész. Nincs semmi fülbaj! Másfél óra után mehettünk gitárokat venni. Csak közben eleredt az eső, majd zuhogott. Volt egy egész ernyőnk, behúzódtunk, nem állt el, már nem volt türelmük várni, Domit ölbe vettem, másik kezemmel Esztert szorítottam magam mellé, az ernyőt már nem is tudom mivel tartottuk:)
Azóta gitározunk. Legalábbis lelkesen tesszük magunkat. A szomszéd is jól hall már, egészen biztos.
