Ezt is el kellett siratnom. Az utolsó alkalmat, amikor a Caritashoz mentünk. Domi is három éves egy hét múlva, kinőttünk a programból. Elméletileg mehettünk volna még nyárig, de most már Domi is vérbeli ovis, elég neki is az a mondókázás-éneklés-játszás, amit ott kap. És gyakorlatilag-szervezésileg-ideileg is már egyre nehezebb volt eljutni csütörtökön délutánonként.

Eszter nyolc hónapos volt, amikor először odavittem, akkor hallottam a babafoglalkozásokról. Emlékszem, ült a mackós szőnyegen a kisebbik teremben (most már ott is leveles szőnyeg van) és az volt a legnagyobb attrakció számára. Mármint a szőnyeg:). Akkor még nem mászott, egyedüliként a csoportban, frusztrált is ez engem, kezdő anyát:) Rövid ideig jártunk Borihoz, sok ideig Hajnihoz, őt nagyon a szívünkbe zártuk.

Domival kéthónapos korától már jártunk masszázsra, Anammarihoz. Aztán itt is váltás volt, Bogihoz kerültünk, és ez esetben is ő volt az (a második csoportvezetőnk), akit jobban megszerettünk. Esztert is befogadta, az utóbbi félévben rendszeresen hármasban jártunk. Búcsúként ajándékoztunk neki egy fényképet a két gyerkőccel, zöld papírra felragasztva, Eszter által megrajzolva-megírva.

Este vacsorafőzés közben pityeregtem csak, hogy ne lássák.

Vajon, megyünk-e még oda valaha?