Idén kicsit hamarabb, Óvó Néni személyes döntése miatt. Ez a koraiság, szerintem, gyengített picit a hangulatán, de Óvó Néni rengeteget dolgozhatott, hogy az legyen belőle, amit láttunk.

A szokásos versmondással-énekléssel indítottak, utána kiosztották a szülőknek készített ajándékot (gyönyörű, ízléses filckarácsonyfát), amely tényleg meglepetés volt, teljes titokban tartották a gyerekek, még Domi is, fogalmam nem volt, hogy készítenek valamit. Ezt követte a gyerekek megajándékozása (mi Aloisszal előző éjjel varrtuk a csemetéinknek kiosztandó filcmanókat – hát nem monadnám, hogy akkor túl lelkes voltam…) és egy asztali bábjáték, amelyet Óvó Néni, a férje, egy volt (már iskolás) óvodás és a másik csoport óvó nénije vezényeltek le.  Azért maradt el a szokásos “szerep”, mert Óvó Néni sehogy sem tudta betanítani nekik, ehhez túl sok a kicsi a csoportban. Itthon még el is röhicskéltük, hogy nem csoda, ha Domit nem tudta beidomítani pásztornak és napkeleti bölcsnek:)

Apropo, Domi. Itthon remekül fújta a versét, tiszta egyedül és vigyorogva. Eszter tanította be neki:) Az ünnepségen viszont nem akart megszólalni, sőt ki se ment a többiek közé. Sírva vonult be a terembe, beült az ölömbe, aztán néha átment Nagymamához. A könnyei persze hamar felszáradtak, de szerepelni? – na, azt nem! Anyja fia:) Teljeséggel megértem, annyira rühelltem én is gyerekként egy publikum elé kiállni. Szerencsére, senki nem erőltette semmire.

Eszter remekelt, mint mindig. Szólóban énekelt,  s a közös éneklésekkor is mindig kicsengett a hangja. Végig úgy helyezkedett, hogy Óvó Néni közelében legyen.