Az idén úgy sikerült, hogy egyedül vittem a gyerekeket az ovis lámpásünnepre, mert Alois későig dolgozott aznap. A szervezők kedveztek nekem, mert a hagyománytól eltérően nem a Kishegyszőlőbe kellett menni, hanem a jeddi erdőszélre. Ez nekem azért volt sokkal jobb, mert az első helyszín esetén egész az erdő széléig kell menni autóval, dimbes-dombos, sáros, kátyús földúton – szerintem az árokban kötöttem volna ki, főleg visszafele sötétben… Jedden viszont otthagyjuk az autókat egy kicsi utcában házak mellett és felgyalogolunk az erdőbe.
Az erdős menettől is tartottam, mert az a szokás, hogy hosszú ideig (kb. egy órán keresztül) bolyongunk fá(k)tól fá(k)ig, lámpafénytől lámpafényig és mindenhol meghallgatunk találós kérdéseket, illetve énekelünk. Azt nem tudtam, hogyan fogok Domival lépést tartani Eszterrel. De ez is megoldódott, mert Eszter nagyon rendes volt, elől haladt végig a barátnőivel (sokszor nem is tudtam éppen, hogy hol van), de időnként vissza-visszaszaladt hozzánk jelenteni, hogy megvan, jól van:)