Eszter már úgy száguldoz, alig bírom követni. Domi idén kétszer volt korcsolyázni, első alkalommal megtanult apájával megállni a jégen kapaszkodás nélkül, velem pedig pár nappal ezelőtt körbelépegetett a pályán úgy, hogy csak egyik kezét fogtam. Szerintem gyorsan halad.
Halogattam ezt a bejegyzést, s még most se biztos, hogy itt az idő megírni. Persze, a körülmények is segítenek a halogatásban, mert amolyan elkényeztetett állapotok után, hogy a vécén is internet volt 24 órán át, most nem az van. Ezen a héten kezdtem el valami békefélét érezni errefelé. Hogy bizony nem valahol nyaralunk-telelünk, hanem itt lakunk, kérem szépen, s hiába tűnik úgy, hogy lassan haza kéne menni. Most csend van és sötét. Ja, áram az lenne:), csak függöny nincs még, én meg egy utcafelőli szobában pötyögök, úgyhogy jobb nekem a félhomályban. Persze közben csendben sírom vissza a laptopomat is – szegény a szervízben -, mert neki világító billentyűzete van, a bátyuskájának meg nem, de nyilván nagyon jó, hogy most ezt is használhatom.
Domi alszik már, Eszter sítáborban, élete első három napján és éjszakáján nélkülünk és nagyszülők nélkül, óvó nénikkel. Menni akart, hát engedni kellett, nem olyan, mint én voltam, s ez jó.
Szeretem a mosogatógépet és a gardróbot. Hogy nem kell minden alkalommal összecsukni a vasalódeszkát és eltenni a vasalót. És szeretem a cinkéket, akik nálunk táplálkoznak az etetőből. Nem szeretem a “nagyságot” és a töméntelen sarat az udvaron. De még nyilatkozom hónapok múlva: blokkos énemnek biztos kell egy fél év, míg ezt mind megszokja.
A gyerekek szeretik az udvart, a teret, és amikor véletlenül azt mondom valamire, hogy ja, az még otthon van, az Aleeán, akkor kijavítanak, hogy de hát itthon vagyunk!!…
Dominik átaludta az istentiszteletet meg a gyerekek karácsonyi műsorát, akárcsak előző nap a karácsonyi koncertet a Kultúrpalotában. Ki volt nagyon fáradva az utóbbi napokban, szegényke.
Eszter ügyesen mondta a versét, nagyon kevés gyakorlás után, én annyi idő után felét se tudtam a szövegének, pedig együtt tanultuk.
A templomból az Aleeára mentünk haza, s kissé csalódottak voltak a gyerekek, hogy nálunk még nem járt az angyal. Mondták, biztos majd reggel jön, sok volt a dolga. Aloisnak megmelegítettem a spagettit, ami ebédről maradt, a gyerekek megették a chipszet és a pufulécet a templomi csomagból – szép kis karácsonyi Festessen… Aztán Eszternek “jutott eszébe”, hogy menjünk a telekre, lehet, az angyal azt hitte, már elköltöztünk… És aztán tényleg, 24-e lett az a nap, amikor először itt aludtunk, és többet nem az Aleeán, a következő napokon se.. csak pakolni, rámolni, csomagolni jártunk vissza, ma aztán a bútorainkat is elhozták. De még nem búcsúztuk el a lakástól, még sokmindenünk ott van.
Szóval Szenteste nagy volt aztán az öröm, amikor itt várt a karácsonyfa! Megállapították, hogy nincs rajta kakas (pedig fel volt fűzve idejében, csak Alois a nagy rohanásban elfelejtette feldobálni), sem szaloncukor (azt egészen addig a pillanatig senki nem vette észre.. teljesen kiment a fejünkből, hogy az is jár egy tisztességes karácsonyfára..:))
Eszter sikongatott (a szó szoros értelmében), amikor a Monster High babáját kibontotta. Az egyéb MH-os dolgoknak is nagyon örült: könyvborítónak, órarendnek, tetkónak.
Domi Bobbá vált azon az estén (=Bob, az ezermester): sok szerszámot kapott és egy elemes fúrógépet. Azóta büszkén megy Alois nyomdokaiban egész nap, hogy mit is kell akkor ők szereljenek:P
Átjött Nagymama és Csabi Tata, és Sárginya is, és ettünk tisztességes karácsonyi vacsorát is:) Akkor még nem sejtettük, hogy Csabi Tata pár óra múlva rosszul lesz, és Nagyival a sürgősségin töltik az éjszakát.. Hátborzongató… Istennek hála, jobban van.
Másnap meglátogattuk Dédit és Sárginyát, Erikáék is többször voltak nálunk. Ezek a találkozások hozták el az igazi karácsonyi hangulatot.
Ez az ovis karácsony számomra kicsit furcsa volt. Alois viszont azt mondja, hogy eddig ez az ovis rendezvény tetszett neki a legjobban.
Azzal kezdődőtt, hogy a gyerekek elmondták a versüket, majd az óvó nénik elbábozták a karácsonyi történetet. Domi nagyon büszke volt magára és mi is rá, mert kiment óvó néni mellé és elmondta a versét, amit otthon nagyon rövid idő alatt tanult meg. (Nem tudom, hogy csak okos, mint a nővére, vagy minden kicsi gyerek ilyen fogékony:D) Igaz, hogy nagyon halkan mondta, de ahhoz viszonyítva, hogy a tavaly az ölömből nézte végig a többieket, nagyot haladt ő, a maga saját tempójában.
Utána átmentünk a másik terembe, ahol várt az előkészített adventi spirál. Ez annyit jelent, hogy ki volt rakva a földön egy spirál fenyőágakból, közében egy magaslaton, amelyet lepel borított, égett egy gyertya, a gyerekek meg egyenként egy-egy almába szúrt fehér gyertyával végigvonultak a kijelölt úton, meggyújtották a gyertyát, letették valahova a fenyőre és kivonultak. Mindeközben a szülők kellett, hogy énekeljenek gyímesi karácsonyi dalokat – a szövegeket megkaptuk, de a dalokat nem nagyon ismertük… Engem nagyon rossz érzés kerített hatalmába: a gyertya középen, magasan ravatalra emlékeztetett, a daloknak sirató dallama volt, az egész vontatottnak tűnt, sok idő eltelt, míg minden gyerek sorra került, a végén a társaság fele a folyosón volt, nem volt türelmük már. Persze, én se akarom, hogy a gyerekem kommersz dzsingöl bellszt énekeljen feltétlenül karácsonyi ünneplés címen, de valahogy ez sem jött be nekem. De, hangsúlyozom, ez csak személyes vélemény, sokmindenkinek tetszett.
Domi nagyon ügyes volt, nem gyúlt meg egyből a gyertyája, de kitartóan próbálkozott, míg sikerült, pedig senkitől nem kapott utasításokat. Eszter nem volt jó passzban, épp baj volt a gyomrával.
Sok gubanc és izgalom társult ehhez a táncos ünnepséghez. Eszter meghívta a tanító nénijét és az óvó nénit is, az előbbi rögtön szólt, hogy nem fog tudni jönni, óvó néni meg az előadás előtt vagy két órával… Meg se mondtam Eszternek, gondoltam, hátha nem veszi észre, csak ha már minden lejárt. Mire azonban átöltöztettem a lányomat a kulisszák mögött, s én is leültem a nézőtéren, óvó néni is megérkezett, valahogy átszervezte a programját. Hát nagy volt az öröm, Eszter meg se tudta végül, hogy úgy nézett ki, nem fog jönni.
Baj volt ap iros ruha körül is. November táján ki kellett fizetni érte 80 lejt, plussz 10et éremre, 20at Mikulás-csomagra, Jutka fizette ki, én akkoriban nem tudtam vinni Esztert táncra, szóval fel voltunk háborodva rendesen, hogy talán beszélné meg a kedves tanárnő előbb a szülőkkel a dolgokat, s ne állítson kész tények elé, egy bodyt meg egy falatnyi műanyag szoknyát olcsóbban is be lehet szerezni. Ez nem volt elég ruha-témából: utolsó próbán, előadás előtt egy nappal Eszter nagy elkeseredve mondta, hogy az ő ruhája még nem készült el, de másnapra meglesz. Előadás előtt fél órával: nincs meg a bodyja. Csak egy olyan ici-pici, hogy ejsze még Dominak is kicsi lett volna. MIkor már kezdett beletörődni, hogy ő egyedül fehér blúzban lesz, mégiscsak került egy body.
Az előadás szép volt, csak épp a saját lányomat nem láttam túl sokat. Két csoportos táncban volt benne, mindkétszer a hátsó sorban. Merthát magas. De azért meg lehetett volna oldani, hogy a sorok közben cseréljenek helyet vagy a csoportot osszák kettőbe s kétszer adják elő ugyanazt a táncot. Na, de a tanárnő csak 21 éves, majd belejön.
Eszter el volt ragadtatva az egésztől, hogy még érmet és oklevelet is kapott. Domi is örült nagyon, mert a végén ő is kapott csomagot, pedig nem is számított rá. (Megtanulta ugyebár az iskolában, hogy amikor Eszter szerepel, csak ő kap ajándékot.) Otthon, este legóból épített kuckót a nagyszoba közepén, amelybe betette a frissen kapott édességeit. Azóta se ette meg őket, eszébe se jutnak, de akkor nagyon-nagyon örült.
Csodálatos volt és lelkes. Szépen, jól és hangosan énekelt, a versét is seperc alatt tanulta meg. Megilletődött Moș Crăciuntól, de bátran odament hozzá és örült az ajándéknak. A tanítónéni elbúcsúzott, két napja Frau Csilla vette át a helyét. Örülünk, hogy Eszter is tud vele kommunikálni. Reméljük, jó lesz továbbra is a légkör az iskolában, mert eddig Eszter nagyon szeretett menni és sokat is tanult.
Igen, sajnos, mindkét gyermekünk tudja már, mi az a fogorvos. Domi távolabbról, Eszter közelebbről.
Domit akartuk elvinni tulajdonképpen, mert fogmosás közben megláttam, hogy van egy lyukas foga. Nem az Eszter jobb fogazatával rendelkezik a csemete, sajna. Igaz, hogy édességet is sokkal kisebb korától kapott, mint a nővére. Aztán a fogorvos néninél az történt, hogy Eszter tátotta ki a száját bátorításképpen és kiderült, hogy neki is van:( Domi a nyakamba kapaszkodott, prünnyögött, be se tudtak nézni a szájába. Eszter kapott kesztyűlufit.
Második alkalommal betömték Eszter fogát és le is zárták a leghátsó foga barázdáit. (Vajon hogy kell ezt mondani tudományosan?) Hősiesen viselkedett, sőt: egyenesen élvezte. Azóta is, ha meghallja, hogy Apa fogorvoshoz megy, szeretne ő is:) Mondták is neki, hogy bátrabb mint a nagytatája:) Dominik továbbra se volt hajlandó kitátani a száját, de már nem sírt. Apával voltak. Megegyeztünk, hogy inkább a fogorvos bácsinkak fogja megmutatni a lyukas fogát, nem a néninek. Legközelebb. Most már ő is kapott lufit.
Harmadik alkalom, szintén Apával. Megnézték Apa fogát, meg az Eszterét. Domi szájat most sem tátott. Hát így. Én meg mindennap szembenézek a lyukas fogával és eszembe jut, hogy négyéves szülinapja alkalmával oltást kell kapnia…
Ilyen csomagocskák készültek ripsz-ropsz, mielőtt elindultunk volna a repülőútra és hazaérkezésünk estéjén máris kettőt bonthattak ki a gyerkőcök, hiszen másodika volt. Kicsit furcsa helyre került az adventváró naptárunk: a konyhaajtó illetve a nagyszobaajtó fölé, az előszobába. De jól mutat. És minden reggel Alois levágja a soron következőt.
Kissé zsúfoltra sikeredett az idei december. Amolyan csak-nézünk-ki-a-fejünkből rohanós napokkal. Sok munkával. Sok szerveznivalóval és sok odamennivalóval. Ovis szülői est, ovis barkácsolás, iskolai karácsonyi ünnepség, tanítónéni-csere, iskola, nyelviskola, Domikönyv-írás, dolgozat- és tanulmányleadások, tánc és folyamatban lévő költözés. Sokszor délben láttam csak a gyerekeket, aztán mire hazajöttem, lehet, hogy Domi már aludt… Okyan is volt, hogy napközben Aloisszal is csak tíz percre láttuk egymást, akkor is csak a kötelező van-e-tej-vécépapír információcserére volt energiánk. A karácsonyi vásár volt az első kicsi megállás, amikor a mindennapi teendők nem voltak, csak séta volt, utazás, tekergés, ráérés és nevetés. Remélem, a Domi szülinapja lesz a következő.
Idén újból megadatott nekünk. Nem tudtunk Aloishoz menni ősszel, ezért megegyeztünk, hogy az adventi időszakban ruccanunk. Stuttgart mellett laktunk, Kornwestheimban, kedves barátoknál. Imígyen lakhely szempontjából sokkal jobb volt nekünk, mint két évvel ezelőtt Dortmundban: meleg, családias fogadtatás, késő estébe nyúló beszélgetés barátokkal, nevetéssel, nem beszélve arról, hogy Laci milyen remekül játszott a gyerekekkel.
Weihnachtsmarktot kettőt láttunk, a stuttgartit és a barokk ludwigsburgit. Gyönyőrűnek találtam, főleg a ludwigsburgit – vagy most csak befogadóképesebb voltam? Tény, hogy sok minden szépet láttam, amit hazavittem volna, máskor csak mi szájnak ingere, hatott meg:) Gazdagabbak lettünk sok csészével és egy lakásdekorációs darabbal.
Voltunk a Ritter Sport csokimúzeumban is, ami cuki kis múzeum. A kölni Lindt Csokimúzeumnál kisebb, ezért kevésbé fárasztó. A kiállítás megtekintése ingyenes, a csokibolt bámulatos:) Ez itt a reklám helye volt:D
Alois el akart vinni Tübingenbe is, hogy megmutassa, hol lakott kilenc hétig, de sajnos, Eszter füle közbeszólt: hazaindulásunk előtti napon Eszter lázas volt, levert és fájt a füle:( A repülőutat is szinte végig átaludta hazáig, aznap estefele már mentünk is az ORL-re. Fülgyulladás a javából, antibiotikum, otthonülés.
A repülőút sokkal simább volt, mint legutóbb, senki nem hisztizett a biztonsági őv miatt meg semmi miatt. Annál inkább a vonaton, buszon. .. Sokat utaztunk három nap alatt, az az igazság, kifársztottuk őket. Még mindig a Vackorral a legjobb nekünk, csak úgy nem elég három nap egy ilyen kirucchoz.
Szép volt, igazi adventkezdet.
Emese néni kiállítást rendezett a szülőknek a vallásórás gyerekek rajzaiból.
Ezen a szülinapon Domi is rajta lett a kanapés gyerek-fotón, hajlandó volt önszántából felmászni a többiek mellé:)
Ezen a szülinapon meghívott is volt, a Stone Hill együttes frontembere a kisfiával, akik muzsikáltak, együtt énekeltek és mondókáztak a gyerekekkel. És borotvahaboztak:)
Ezen a szülinapon megint finomak voltak a torták.
Ezen a szülinapon megint alkalmam volt pihenni és felüdülni.
Ezen a szülinapon a gyerekek újra jól érezték magukat.
Megint élvezet volt velük ott lenni és megint én voltam az, aki egy idő után hazatereltem a csemetéket. Szerintem ők időtlenül képesek lettek volna mesét hallgatni és könyveket nézegetni. És ez nagyon jó.
Volt új Babóca és Maszat Doktor és Vuknak a harmadik része (nem is tudtam, hogy létezik) és Barniék és Bori (nagyobbaknak való regényformában is), akinek fogorvoshoz kell mennie (nálunk is aktuális épp a jövő hétre) és először ül repülőn és természetesen Findusz.
Sven Nordqvist Pettson és Findusz-sorozatáról már rég készültem írni. Mert egyszerűen zseniális – szerintem. Az egész könyv, úgy, ahogy van. A gondolat, a történet, a rajzok! Manapság sok jó meseillusztrátor van, de ezek a rajzok! Ezeket látni kell. Amint folyamatában ragadja meg a cselekvést és így lehet egy oldalon öt Pettson és hat Findusz, amit a gyermekek és én is persze, roppant élvezünk. És minden oldalon van nem egy felfedeznivaló csalafintaság, hanem minden olvasási alkalomra egy újabb. Olyasmi, hogy a fa tulajdonképpen egy murok, meghogy a mukláknak (házi manók) is van fakukcójuk a fa tetején és piros magasssarkúban van a tyúk, ágya előtt az ólban pedig csörgő lóg, merthogy épp kikeltek a tojások… Szóval érték a javából.
Ja, hogy kicsoda Pettson és Findusz? Pettson egy öregember, aki egyedül él mindaddig, míg szomszédassszonyától nem kap ajándékba egy macskát. Akihez aztán annyit beszél, míg meg nem tanul az is embernyelven kommunikálni. Sokszor olyan a viszony az öreg és a macska között, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Ők is kirándulnak, horgásznak, krumplit ültetnek, zajlik a mindennapi élet és a macska mindennek részese.
A történeteket Csépányi Zsuzsanna fordította, az ő munkáját is csak dicséret illetheti. Szóval ez a gyerekkönyvek lege minálunk és azt hiszem, ez nem időszakos. Mert érték van a rajzokban is, a történetekben is, a szövegformálásban is. Szeretjük nagyon!
Csernik Szende Lábita-Színházáról (lábbal bábozik) már nem tudnék így lelkendezni. A koncepciót jónak tartom, hogy az élő székely mesét akarja eljuttatni a mai gyerekekhez, viszont a hölggyel szemben, így első találkozás után, vannak fenntartásaim. Kissé türelmetlenül fogadta azt a tényt, hogy a nézőtéren több volt a kisebb gyerek, iskoláskor alatti, akit ez a típusú mesélés nem tudott annyira lekötni, ígyhát nem volt síri csend a teremben. Az ő kérésére nem voltak leoltva a lámpák a nézőtéren, lehet, ez is megzavarta a kicsiket. Egy apukát nagyon be akart vonni a mesélésbe, többször rászólt, hogy mutogassa már azokat a székely hegyeket, vagy éppen mit kellett (volna)… Hát nem tudom, felnőtt embereket miért kell ilyen helyzetbe hozni, én tuti nem díjaztam volna. Szegény apa csak elkísérte a gyerekét, miért volna neki muszáj bohóckodnia, ha nem érez hozzá késztetést?!
Domi háromszor kérdezte meg, hogy vége van-e már… Szóval, azt hiszem, ebből nem kérünk repetát.
Amiről lemaradtam, akárcsak az ovisról. Apa volt velük. Mondjuk, az iskolait megnéztem volna, mert többé úgyse lesz alkalmam, de így jártam, ha túl sokat dolgozom:D Biztos jól telt nekik, mert nem panaszkodtak.
Neeem, nem elírás a név, az Eszter osztálytársáról van szó. És mégegy olyan szülinapról, amelyet még a bejegyzés-cimkék szintjén is nehéz meghatározni. Nem látogatás, mert nem az otthonukba hívtak. Inkább rendezvény. Két órás sport-rendezvény egy nagy csoport gyereknek. Volt felső időkorlát is, ez jó volt, pont elég volt. A gyermekek jól érezték magukat, ez volt a lényeg.
