A helyszínt már nem is kommentálom, de a látott tartalmakat muszáj. Főleg a mikházai előadás után, hát nem tudtuk Aloisszal, hogy sírjunk vagy kacagjunk. Négysoros versikéket mondtak az iskolások, már aki el tudta mondani, mert az osztály fele belesült. Igaz, hogy német szövegek voltak, de a tanító néni kb. másfél hónappal azelőtt hazaadta megtanulni.

Énekeltek is, de mindvégig úgy, hogy számítógépről ment a dal, oszt ők karaokéztak – ismételten, már aki tudott, aki nem, az tátogott, aki azt sem, hát azt sem.

De a legjobb az egészben az utána következő pizzázás volt közösen a szülőkkel és a tanító nénivel. Valahogy olyan szerencsétlenül helyezkedtem, hogy mind apák mellé kerültem, akiket nem is ismertem. De a baj nem az volt, hanem … jaj, el kell képzelni “A” tipikus román férfit (ez most nagyon sztereotíp lesz, de nem tudom visszafogni magam, elnézést…) rövidnadrágban, polóban, kidudoró sörpocakkal, idióta vigyorral az arcán. “Ce szérbáré frumoászö o foszt! Bíné kö n-á foszt páuzö. Kö á foszt szkurtö.”

Csemetéik eközben szedték szét a pizzázót, eltörtek pár poharat, repültek a szalvéták, pizzaszeletek asztal alatt és felett, sírás ordítás, evőeszközökkel csörömpölés. A régi tanító néni szerint eddigi 18 év praxisa alatt ilyen neveletlen generációval még nem volt dolga.

Vége van. Tapasztalatot szereztünk. Jót is, rosszat is.