Megbeszéltük a tanító nénivel, hogy egy nap nagyszünetben meglátogatjuk. Szerdán sikerült ezt kivitelezni, s annyira jól sikerült, hogy végül egy matek-tevékenységet is végigültünk, mert Eszter maradni akart. Kapott ő is feladatlapot, ceruzát, összeadás-kivonás volt terítéken, tízig, nem tudtam, miért nem nagyon ír. Aztán kiderült: nem tudta a kicsi drága leírni a műveleteket, hogy melyik a “vonal”, a “két vonal” és a “kereszt”…

A gyerekek szünetben románul beszéltek egymást között, de a tevékenység végig németül zajlott. A fegyelem lenyűgöző volt, az egész iskolában és az órán is. Csak tátottam a szám, hogy ezek a csöpp hétéves gyerekek türelmesebben végighallgatják egymást, mint a mi nagyjaink. Pedig jelentős időbe telik, amíg két német mondatot alaposan megfontolva elmondanak. És mégis: senki nem beszél, nem bökdösi a másikat, nem foglalkozik egyébbel.

Azt hiszem, nem volt olyan rossz választás. A tanító néni javasolta, hogy nyáron beszéljünk Eszterrel németül. Már a liftben rámszólt, útban hazafele, hogy Mámá, miért beszélsz hozzám még minidig magyarul?!