Hosszú ideig azon tépelődtünk, hogy Dominik talán nem hall jól, el kellene vinni kivizsgálásra. Merthogy valahányszor hozzászóltunk, mindig mindenre újból rákérdezett. Vonakodtunk orvoshoz vinni, reménykedtünk, hátha erre nincs szükség, hisz ő annyira sír még a kedves háziorvos néni neve hallatán is, hát még ha egy idegen kezére adnánk. Aztán nevetségesen egyszerű, ámde annál felszabadítóbb eset nyugtatott meg, hogy nincs baj: egy alkalommal a “tessék?”-re nem reagáltan, csendben maradtam. Mire Domi gond nélkül és magától megismételte, amit mondtam. Szóval a sok-sok tessékezése vagy puszta megszokás volt vagy… puszta megszokás:) S amióta észrevette, hogy nem ismételek meg mindent, amikor “tessék”-et mond, azóta jóval kevesebb a “tessék?”.

A másik kedvenc mondókája mostanában a “Menj ki!”. Ezt ugye, akkor mondja, ha dühös. Márpedig egy dacoló hároméves elég gyakran dühös:O Ő bizony fetreng még a földön is, ha kell. Szerencsére még ezidáig csak itthon a négy fal között lehettünk szemtanújai ilyen eseménynek.

Valamelyik reggel hálózsákban, a konyhában, az ölömben, hozzám bújva szajkózta, hogy menjek ki. Amikor megkérdeztem, hogy mégis hogy, ha ő az ölömben van, már ő is elvigyorodott:D