13-án este nagyon vártuk haza Tátát a messzi Suceavából, de későn érkezett, s épp két perccel villanyoltás után hallottam a kulcsot a zárban. A gyerkőcök nem, s én nem szóltam, mert tudtam, hogy akkor még órákig nem lenne alvás. Az ünneplés amúgy is megvárt minket, a hűtőben lapult a torta, a kisasztalon az ajándékok, nagy gonddal becsomagolva a gyerekek által, sok rajz, virág Nagymamáéktól.
Reggel költ Domi, félálomban kérdem tőle, látta-e, ki jött haza az éjjel. Nem, mondja. Visszaküldöm a gyerekszobába, hogy ott kell lennie Tátának, nézze meg (Eszter mellettem volt, feltételeztem, hogy Alois az éj leple alatt bevándorolt egy kényelmesebb fekhelyre). Jön ki Domi elkeseredve, hogy „Tátá nem makimajom!” Erre már én is feltápászkodom, hogy mi van? Alois tényleg sehol, az embernagyságú plüss majom fekszik a matracon. Megoldás = Apa a fürdőben volt:D
Na, ez az a torta, amire azt illik mondani, hogy a szándék a fontos… Kissé laposra sikeredett… Merthogy én nem szeretem a piskótát, s mindig kísérletezem valami mással. Ez itt éppen a Sacher torta alaplapja lett volna, ha megnőtt volna. Időm már nem volt még egyet sütni:( De azt mondták, az íze jó.
A reggeli után a Somira mentünk, rég nem voltunk ott. Esőt is kaptunk, de szerencsére, csak rövid ideig. Teáztunk is. Meg körhintáztunk.
Délben a fiúk aludtak, aztán vendéglőben folytattuk laza napunkat. Bár a tavalyi Apa-szülinapi vendéglőzésünkről nem voltak túl jó emlékeink, egyszer-kétszer egy évben bepróbálkozunk alapon a Vácmánon kötöttünk ki. Hát le a kalappal, hogyan tudnak a dolgok egy év alatt jó irányban változni. Igaz, ehhez az is kellett, hogy kellőképpen kiéhezett gyerekeket vigyünk étterembe:P Domi még meggyőzni is hagyta magát, hogy etetőszékbe tegyük. Mind a ketten rendesen fogyasztottak, az idő 80%-át ülve töltötték, mi a felnőttek egyszer sem kellett felugráljunk miattunk, nyugodtan táplálkoztunk. Ezt is megértük:)
Isten éltessen, lieber Tátá! Zum Geburtstag viel Glück!











