Eszter már úgy száguldoz, alig bírom követni. Domi idén kétszer volt korcsolyázni, első alkalommal megtanult apájával megállni a jégen kapaszkodás nélkül, velem pedig pár nappal ezelőtt körbelépegetett a pályán úgy, hogy csak egyik kezét fogtam. Szerintem gyorsan halad.
Halogattam ezt a bejegyzést, s még most se biztos, hogy itt az idő megírni. Persze, a körülmények is segítenek a halogatásban, mert amolyan elkényeztetett állapotok után, hogy a vécén is internet volt 24 órán át, most nem az van. Ezen a héten kezdtem el valami békefélét érezni errefelé. Hogy bizony nem valahol nyaralunk-telelünk, hanem itt lakunk, kérem szépen, s hiába tűnik úgy, hogy lassan haza kéne menni. Most csend van és sötét. Ja, áram az lenne:), csak függöny nincs még, én meg egy utcafelőli szobában pötyögök, úgyhogy jobb nekem a félhomályban. Persze közben csendben sírom vissza a laptopomat is – szegény a szervízben -, mert neki világító billentyűzete van, a bátyuskájának meg nem, de nyilván nagyon jó, hogy most ezt is használhatom.
Domi alszik már, Eszter sítáborban, élete első három napján és éjszakáján nélkülünk és nagyszülők nélkül, óvó nénikkel. Menni akart, hát engedni kellett, nem olyan, mint én voltam, s ez jó.
Szeretem a mosogatógépet és a gardróbot. Hogy nem kell minden alkalommal összecsukni a vasalódeszkát és eltenni a vasalót. És szeretem a cinkéket, akik nálunk táplálkoznak az etetőből. Nem szeretem a “nagyságot” és a töméntelen sarat az udvaron. De még nyilatkozom hónapok múlva: blokkos énemnek biztos kell egy fél év, míg ezt mind megszokja.
A gyerekek szeretik az udvart, a teret, és amikor véletlenül azt mondom valamire, hogy ja, az még otthon van, az Aleeán, akkor kijavítanak, hogy de hát itthon vagyunk!!…
