Éppen elkaptuk a pillanatot:)

Póni és sárkány.

Az arcfestéses sátorhoz mentünk először, tudván az előző évek tapasztalatai alapján, hogy itt később sor lesz. Domi is hősiesen kivárta a sorát, na, jó, közben el-elbóklászott faágakat gyűjteni, de jött rögtön, amikor kellett és mozdulatlanul tűrte, hogy birizgálják az ecsettel.

Utána tízóraiztunk és jöhetett az ugrálóvár, ahol majdnem napszúrást kaptunk: egyszer azért vártunk, mert leereszkedett, aztán azért, mert túl sokan voltak, aztán azért, mert a jegyszedő csaj kifelejtette őket a túrából. De ezt is zokszó nélkül tűrték, nem állhattunk tovább sehogysem. Eszter utólag persze morgott, hogy felhorzsolta a kezét, mert Dominak segített, de azért tudtam, hogy ő is büszke arra, hogy vigyázott Domira. Az öccse volt az egyedüli kisebb gyerek a nagy csúszdán, mert ott volt neki Eszter. Már kezdem elhinni, hogy a sok veszekedés és bunyó ellenére olyan jó testvérek lesznek, mint Apu és Sárginya:)

Domi azt mondta, hogy félt, de azért ez nagyon jó.

Még belefért egy-két mesehallgatás és éneklés meg egy kürtőskalács, amit már itthon fogyasztottunk el. Azért is csak dicsérhetem őket, ahogy hazajöttünk: biciklivel mindkettő, nem előrerohanva, engem bevárva, átjárónál megállva, Eszter Domit segítve, Domi nem ölbekérezkedve.

Mondom én, hogy most kellene megállítani az időt.