Megint élvezet volt velük ott lenni és megint én voltam az, aki egy idő után hazatereltem a csemetéket. Szerintem ők időtlenül képesek lettek volna mesét hallgatni és könyveket nézegetni. És ez nagyon jó.

Volt új Babóca és Maszat Doktor és Vuknak a harmadik része (nem is tudtam, hogy létezik) és Barniék és Bori (nagyobbaknak való regényformában is), akinek fogorvoshoz kell mennie (nálunk is aktuális épp a jövő hétre) és először ül repülőn és természetesen Findusz.

Sven Nordqvist Pettson és Findusz-sorozatáról már rég készültem írni. Mert egyszerűen zseniális – szerintem. Az egész könyv, úgy, ahogy van. A gondolat, a történet, a rajzok! Manapság sok jó meseillusztrátor van, de ezek a rajzok! Ezeket látni kell. Amint folyamatában ragadja meg a cselekvést és így lehet egy oldalon öt Pettson és hat Findusz, amit a gyermekek és én is persze, roppant élvezünk. És minden oldalon van nem egy felfedeznivaló csalafintaság, hanem minden olvasási alkalomra egy újabb. Olyasmi, hogy a fa tulajdonképpen egy murok, meghogy a mukláknak (házi manók) is van fakukcójuk a fa tetején és piros magasssarkúban van a tyúk, ágya előtt az ólban pedig csörgő lóg, merthogy épp kikeltek a tojások… Szóval érték a javából.

Ja, hogy kicsoda Pettson és Findusz? Pettson egy öregember, aki egyedül él mindaddig, míg szomszédassszonyától nem kap ajándékba egy macskát. Akihez aztán annyit beszél, míg meg nem tanul az is embernyelven kommunikálni. Sokszor olyan a viszony az öreg és a macska között, mint a szülő-gyerek kapcsolat. Ők is kirándulnak, horgásznak, krumplit ültetnek, zajlik a mindennapi élet és a macska mindennek részese.

A történeteket Csépányi Zsuzsanna fordította, az ő munkáját is csak dicséret illetheti. Szóval ez a gyerekkönyvek lege minálunk és azt hiszem, ez nem időszakos. Mert érték van a rajzokban is, a történetekben is, a szövegformálásban is.  Szeretjük nagyon!

Csernik Szende Lábita-Színházáról (lábbal bábozik) már nem tudnék így lelkendezni. A koncepciót jónak tartom, hogy az élő székely mesét akarja eljuttatni a mai gyerekekhez, viszont a hölggyel szemben, így első találkozás után, vannak fenntartásaim. Kissé türelmetlenül fogadta azt a tényt, hogy a nézőtéren több volt a kisebb gyerek, iskoláskor alatti, akit ez a típusú mesélés nem tudott annyira lekötni, ígyhát nem volt síri csend a teremben. Az ő kérésére nem voltak leoltva a lámpák a nézőtéren, lehet, ez is megzavarta a kicsiket. Egy apukát nagyon be akart vonni a mesélésbe, többször rászólt, hogy mutogassa már azokat a székely hegyeket, vagy éppen mit kellett (volna)… Hát nem tudom, felnőtt embereket miért kell ilyen helyzetbe hozni, én tuti nem díjaztam volna. Szegény apa csak elkísérte a gyerekét, miért volna neki muszáj bohóckodnia, ha nem érez hozzá késztetést?!

Domi háromszor kérdezte meg, hogy vége van-e már… Szóval, azt hiszem, ebből nem kérünk repetát.

A könyv sokat igér – alcíme: “Az anyai lélek szivárványa fogantatástól nagymamakorig”. A téma dicséretes – akkor is, ha a könyvben messze nincs annyi, mint ebben a mondatban.

Kíváncsi voltam a könyvre, a téma miatt is, és azért is, mert a szerző tanácsadói blogját olvasgattam, amikor a gyerekek kisebbek voltak.

Vannak nagyon pozitív részei a könyvnek, legalábbis voltak számomra, miközben olvastam. Kimond, leír olyan dolgokat, amelyeket eddig még így sehol nem olvastam . Például a gyenerációk közötti neveléskülönbségekről, hogy miért nézi furcsán a nagypapa, ahogy én nevelem a gyerekem. Hogy mikor önző egy anya és mi is az a válaszkészség. Hogy miért kell (ajánlott) ma szülőként tudatosabbnak lenni a gyerekkel kapcsolatos döntéseinkben, mint régen: mert nagyon sok az információ, a választási lehetőség, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy amit választani lehet, azt jó is választani. A kedvenc szavam a könyvből az “információdiéta” (a 239. oldalon):D

Elgondolkodtató tipológiát állít fel az anyákról és az anya-lánya-kapcsolatról. Érdekes, hogy anya-fiú tipológia viszont nincs. Ahogy nincsenek lábjegyzetek sem, van viszont wikipédiára-utalás és elég sok redundancia- hát ezek mind nem teszik az írást túl szakszerűvé…

Összességében azt gondolom, hogy a szerző nem tudott igazán egyensúlytartóan lavírozni aközött, hogy akkor most egy tudományos munkát ír vagy ponyvát a nagyközönségnek. Olyan finomvegyes sikeredett. Ettől eltekintve nem bánom, hogy elolvastam, még így, ki tudja, hány gyermekneveléssel kapcsolatos könyv után is mondott újat, ha csak kidolgozatlan gondolatok formájában is. Mindenképpen hasznos olvasmány lett volna az első gyerek születése előtt.

Ja, és a nagymamakorról egyáltalán nincs szó a könyvben. Csodálkoztam is volna, hogy a szerző, aki még maga sem nagymama, hogyan tudhatja, hogy mi van egy anyából nagymamává is vált nő lelkében.

(Vida Ágnes: Anyapszichológia, KIsmamablog Kiadó, 2014.)

Borítókép innen: http://www.anyapszichologia.hu/

Domi új kedvence a munkagépekről szóló mesesorozat, amelynek eddig két kötete jelent meg: az Egyes Markoló és a Taknyos Traktor.

Mondd el, Anya, milyen volt, míg

szíved alatt voltam,

Gömbölyödő pocakodban

sokat forgolódtam?

Mondd el, Anya, milyen volt a

születésem napja,

Gondoltad, hogy ilyen hamar

megnövök majd nagyra?

Mondd el, Anya, milyen volt, hogy

hároméves lettem,

Féltettél-e engem, mikor

óvodába mentem?

Mondd el, Anya, milyen lesz, ha

felnőtt leszek egyszer,

Igaz-e, hogy nagykorában

mindent tud az ember?

(Bartos Erika: Mondd el, Anya! In: Bartos, Erika: Százlábú. Versek óvodásoknak, Alexandra, 2011., 73.)

A koncertre Domit is bevittem (mint mindig), nem tiltakozott, úgy nézett ki, minden rendben lesz, de aztán mégis legörbült a szája (mint mindig): inkább menne Apával a piacra. Eszter vegyesen fogadta a muzsikát: amikor olyan dalok csendültek fel, amelyeket ismert, akkor jaj, de jó, máskor is jöjjünk, amikor valami líraibb, ismeretlen darab következett, jaj, de unom, legyen már vége. Mint mindig.

Ami viszont kicsit más volt, hogy én jóformán az egészből nem láttam semmit annak ellenére, hogy összesen kb. 10 órát töltöttem ott… Egy órát leszámítva, amikoris egy felnőtteknek szóló könyvbemutatóra ültem be, csakis gyerekprogramokon vettem részt és csakis gyermekkönyveket forgattam illetve vásároltam. Nem volt egy olyan félóra, hogy akkor most én egyedül, viszonylagos nyugiban végignézem a standokat. Ez hiányzott egy kicsit. De nagyon jól éreztem magam Eszterrel és büszke voltam rá.

Kaláka alulnézetből, az első sorból.

Felpróbál egy balkezes bábot.

Király Kinga Júlia, Sikó-Barabási Eszter, Cseh Katalin, Horváth Zoltán, Zágoni Balázs és Makkai Kinga, a házigazda.

Csütörtökön délután épp csak hazaestem fél hatkor és indultunk is tovább Eszterrel az Ariel színházba meseolvasásra. A Jumpstart és a FasTracKids cég szervezésében sor került egy együttolvasó eseményre: “olvassuk együtt minél többen ugyanazt a könyvet ugyanabban az időben” – állt a meghívóban. Pörgős, nem túl hosszú meseolvasás volt, utána képeslap-rajzolgatás. Utána még egy gyorsbevásárlást is megejtettünk. Jól esett, rég nem volt néhány óránk kettesben Eszterrel. Láthatóan neki is jót tett ez, mert amikor kapott valamit (kifestőskönyvet, lufit) mindig megkérdezte, hogy vihet-e az öccsének is egyet:). Ezt a saját idejét aztán megtetőztük másnap, pénteken azzal, hogy Domi nélkül ment oviba, mert a kiskrapek nem volt túl jó bőrben hűlésileg. Délután másfél (!) órát játszottak kettesben nagy egyetértésben, egy csomó mindent csináltam ezalatt: behoztam a virágokat a balkonról, konyhát takarítottam, ruhát terítettem.

Remélem, gyakrabban tudunk majd ilyen testvéreket szeparáló órákat szervezni – néha jót tesz mindenkinek.