Szóval szép a nagycsalád. Pár órára mindenképpen:P

Szeretném, ha a gyerekeink felnőtt korukban szeretnék és segítenék egymást, egymás támaszai lennének. Szeretném tudni, hogyan kell ezt elérni. Azt mondják és írják az okosok, hogy amikor a gyerekek veszekednek, nem kell beavatkozni, hacsak nem folyik vér. Akkor sem, ha óránként?!

Nálunk nagyon gyakran megy a szurka-piszka. Bent a lakásban. Kizárólag. Játszótéren vagy másnál minden ok, mert nem egymással foglalkoznak. Itthon általában két forgatókönyv zajlik: 1. Eszter unatkozik, hívja Domit játszani, aki egyedül szöszmötöl(ne) magában, nem akar menni, akkor Eszter leordítja a fejét, hogy rossz vagy stb. s innen aztán kezdődik a veszekedés. 2. Domira jön rá a tízperc, odamegy Eszterhez, s mondjuk, belecsíp, vagy rákiált, hogy rossz vagy, Eszter rossz.

Persz, hogyne, ők is játszanak egymással békében is, napi szinten, többször. De miért van ez a sok konfliktus a semmiből? Belefáradtam. Nem hinném, hogy ez normális, pusztán azért, mert testvérek, akiknek ráadásul a természete is különböző nagyon.

A legjobb dolog, amit ilyenkor tenni tudok, ami bevált, hogy különválasztom őket. Egyiket becsalogatom valami játékkal egyik szobába, a másiknak beteszek egy mesecédét. Ilyenkor általában lecsillapodnak s tíz perc műlva megint képesek egymással játszani.

Tény és való, hogy a testvérek nem választották egymást, mégis egész nap össze vannak zárva, főleg vakációban. Nem csoda, ha néha egymás agyára mennek. De miért piszkálják egymást állandóan? Hát ha éppen nem akarják egymást látni, húzódjanak a lakás két különböző pontjára és kész.

Néha azt érzem mostanában, hogy nem vagyok elég okos ehhez. Elég bölcs, elég időmilliomos, egyszerűen nem vagyok elég.

Pedig ez már nem testvérféltékenység. Ezek mind olyan helyzetek, amelyeknek látszólag semmi konkrét indító oka nincs.

A könyv sokat igér – alcíme: “Az anyai lélek szivárványa fogantatástól nagymamakorig”. A téma dicséretes – akkor is, ha a könyvben messze nincs annyi, mint ebben a mondatban.

Kíváncsi voltam a könyvre, a téma miatt is, és azért is, mert a szerző tanácsadói blogját olvasgattam, amikor a gyerekek kisebbek voltak.

Vannak nagyon pozitív részei a könyvnek, legalábbis voltak számomra, miközben olvastam. Kimond, leír olyan dolgokat, amelyeket eddig még így sehol nem olvastam . Például a gyenerációk közötti neveléskülönbségekről, hogy miért nézi furcsán a nagypapa, ahogy én nevelem a gyerekem. Hogy mikor önző egy anya és mi is az a válaszkészség. Hogy miért kell (ajánlott) ma szülőként tudatosabbnak lenni a gyerekkel kapcsolatos döntéseinkben, mint régen: mert nagyon sok az információ, a választási lehetőség, de ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy amit választani lehet, azt jó is választani. A kedvenc szavam a könyvből az “információdiéta” (a 239. oldalon):D

Elgondolkodtató tipológiát állít fel az anyákról és az anya-lánya-kapcsolatról. Érdekes, hogy anya-fiú tipológia viszont nincs. Ahogy nincsenek lábjegyzetek sem, van viszont wikipédiára-utalás és elég sok redundancia- hát ezek mind nem teszik az írást túl szakszerűvé…

Összességében azt gondolom, hogy a szerző nem tudott igazán egyensúlytartóan lavírozni aközött, hogy akkor most egy tudományos munkát ír vagy ponyvát a nagyközönségnek. Olyan finomvegyes sikeredett. Ettől eltekintve nem bánom, hogy elolvastam, még így, ki tudja, hány gyermekneveléssel kapcsolatos könyv után is mondott újat, ha csak kidolgozatlan gondolatok formájában is. Mindenképpen hasznos olvasmány lett volna az első gyerek születése előtt.

Ja, és a nagymamakorról egyáltalán nincs szó a könyvben. Csodálkoztam is volna, hogy a szerző, aki még maga sem nagymama, hogyan tudhatja, hogy mi van egy anyából nagymamává is vált nő lelkében.

(Vida Ágnes: Anyapszichológia, KIsmamablog Kiadó, 2014.)

Borítókép innen: http://www.anyapszichologia.hu/

Örök szeretet és hála az Óvó Néninek és a Dadus Néninek, akik úgy tudtak vigyázni a gyerekeinkre, ahogy azt tették. Hogy mindig biztonságban tudhattuk őket és szeretetben és türelemben. Isten áldja Dadus Néni életét, aki külföldre kényszerült dolgozni ebből az országból…

És Isten áldjon Téged, Eszter, aki a legcsodásabb, legkedvesebb és legokosabb leánygyermek vagy! Ahogy Óvó néni mondta: Adja Isten, hogy a tanító néni is meglássa benned mindazt, ami látunk…

Kis-nagyfiunk haladt már pár centit az önállósodás útján: már kiült a szereplők közé a kisszékre, sőt, dobolt is:) A körjátékot azért még inkább kívülről szemlélte…

A felszabadult nagyok

Mátyás király második udvarhölgye

Domi tette fel a virágkoszorút nővére fejére

Eszter munkája: nemezelt szivárvány… mint a búcsúzó gyerekek…

Waldorf-emléklap

K. László Szilvia: Tarisznyába való vers

Lehet szegény, aki gazdag, s lehet gazdag a szegény,

csak az fontos, milyen kincs ül bent, a szíved rejtekén.

Ha megtanulsz mosolyogni, észreveszed, ami szép,

Rádöbbensz majd, amit te adsz,

mások azt nyújtják feléd.

Gyűjts magadnak igazgyöngyöt,

rakj el minden szép mesét,

ne hagyd, hogy a kedved rontsa

buta, bántó, rossz beszéd!

Ülj le néhány gondolattal,

hallgasd, hogyan hegedül,

mert, ha veled van a fejed,

soha nem vagy egyedül!

Druszival, aki nem is szereti, ha Druszinak szólítjuk:)

Nagyeszter… Egyszer egyik gyakorlatozó kicsi óvó néni valóban azt hitte, így hívják Eszterünket:D

Én szállítottam őket oviba, mert csak kilenctől volt órám. Dominak aznap komatálat is kellett vinni, azt is gondosan betettük  a csomagtartóba. Minden olajozottan ment, 8.40-kor már szálltam ki az iskola udvarán és nyitottam a csomagtartót, hogy vegyem ki a könyveimet és… szembenéztem az uborkákkal meg a paprikákkal. Egy perc alatt végigfuttattam mentálisan a lehetséges megoldásokat s nem maradt más hátra, mint előre, azaz vissza… az oviba. Ilyen gyorsan, azt hiszem, még soha nem jártam meg ezt a távot. Lejárt a munkarész, uccu haza a két tortáért, amelyet aznap éjjel készítettem. Nagymama kisegített két tortahordó-kartonnal és a két kezével, hogy az autóban ne dőljenek el a tortcik. Amikor megérkezünk az ovihoz, rájövök, hogy otthon felejtettem a fényképezőgépet, pedig ki volt készítve az előszobába. Sebaj, jó, hogy nem a gyümölcslevek vagy a gyertyák maradtak otthon, meg amúgyis van az ember lányának telefonja. (Decemberben a Domi szülinapján azt is otthon hagytam, úgyhogy most máris jobb voltam egy körrel:P)

Eszter ragyogott, igazán jól érezte magát. Alois is megérkezett. Domival előre megbeszéltük, hogy majd ne üljön az ölömbe, csak a “ceremónia” után – ez lévén Eszter, felettébb jogos, kívánsága. Fiunk tartotta is magát az egyezséghez… úgy egy negyedóra erejéig. Utána már mind csak azon fáradozott, hogy az ölömbe üljön valahogy. Amikor látta, hogy nem fog menni, nekiállt duzzogni, még a folyósóra is kivonult, Óvó néni rendületlenül mesélte tovább a szülinapi mesét, mi rendületlenül figyeltük. Aztán visszajött Domi és végül Eszter volt az okosabb: átült az Alois ölébe, Domi jöhetett hozzám.

A két tortából az epres nagyon bejött a gyerekeknek, a citromos az óvó néninek meg nekem:)

A hatvirágos korona felkerül méltó helyére a gyerekszobában, a polcra a többi mellé.

És Matild dadus nénivel is találkoztunk, hétfőtől újra a gyerekekkel lesz!

Este a családban is buliztunk, ezúttal fagyitortával, az ünnepelt nagy örömére.

Utolsó ovis szülinapod volt, Nagy Kincsünk… Isten éltessen sokáig!

A gyerekek Nagymamáékkal már péntek este felmentek a Bucsinra, mi Aloisszal szombat reggel kerekedtünk fel. Branban kötöttünk ki, ahonnan felmásztunk a Clincea nevezetű sziklás csúcsra, amely az Omu felé vezető egyik turistaútnak kb. a felénél helyezkedik el. Jól kifáradtunk, de gyorsan haladtunk és büszkék voltunk magunkra:)

Vacsora után (egy tipikus román éterremben, ahol még a népzenéjük is jólesett) megnéztük a Bran kastályt, mert tiszta véletlenül és szerencsénkre éjfélig nyitva volt a Múzeumok Éjszakája rendezvény keretén belül. Az éjszakát Predealon töltöttük egy panzióban, másnap, vasárnap délelőtt sétáltunk egyet Brassóban és irány haza. Röviddel utánunk a gyermekeink is hazaszállítódtak. Éppen Vásárhelyi Napok lévén, késő este a töltésre is felmentünk tüzijátékot nézni.

Azóta is lessük, hogy mikor pihenhetnénk ki ezt a hétvégét:P

Megint közös tevékenységek voltak, pl. egymást etettük murokhasábok segítségével, virágot tűztek a hajunkba a gyerekek, együtt énekeltünk és körjátékoztunk, fényképes üdvözletet és papírpitypangot kaptunk ajándékba.

Eszter nehezen viselte, hogy Dominiknak is én vagyok az édesanyja, lévén ez az első anyaünneplés az oviban, amikor már Domi is részt vesz, merthogy óvodás…

Egyre jobban szeretem őket és egyre inkább megállítanám az időt.

Esővel, de én azt szeretem. Mindig békét hoz.

Talán életemben másodszor nekem is jelent valamit ez a nap anyaként.

Itt már Eszter elmondta a versét, figyelik a másik csoportot. Domi illendően végigbírta az istentiszteletet – azt csak én hallottam, hogy többször kijelenti: mámá, többet soha ne jöjjünk templomba:S

A nagymamákat is!

(ismeretlen szerző, legalábbis nekünk nem árulták el)

Gyermekszívemet hála járja át

és köszöntök ma minden nagymamát.

Akik szeretve szolgálnak nekünk,

megértő szívvel örülnek velünk.

Minden örömünk megtízszerezik,

s a bánatunkat mind megfelezik.

Áldja meg az Úr nemes szívüket

és jutalmazza szeretetüket!

Ki ne hagyjam azt sem, hogy tekintettel tervben lévő költözésünkre, egy tudori iskolába is ellátogattam, beszélgettem az ottani tanító nénivel, akit egyébként sokan dicsérnek, elmentem a szülőknek rendezett beszélgetős teadélutánra és  - bár semmi konkrét kifogást nem tudnék megfogalmazni – valami mindannyisszor azt súgta bennem, hogy ide nem szívesen hoznám a gyerekemet.

Szóval büszkén irattam be Esztert a legelső iratkozási nap estéjén, legelsőként a Schillerbe. Aztán nem is jegyeztem meg, hogy mikor is függesztik ki a hivatalos listákat a “bejutottakkal”. Tegnap néztem meg. Huszonnégyen vannak az osztályban és Eszter az egyedüli magyar gyerek…. Hát erre nem gondoltunk. Mi a tanító néni személyét néztük csak, hogy kedves, felkészült, magyarul is tud – ez volt Eszter kérése, és ráadásul jelenleg ez a körzeti iskolánk. Nyilván az osztálytársakat előre nem lehetett volna beazonosítani, de meg sem fordult a fejünkben szempontként. Tudtuk, hogy a német tagozatra zömében román gyerekek járnak, mert németek már nyilván nincsenek, na, de hogy ne akadjon még egyetlen magyar, aki idetéved, erre nem gondoltunk.

Úgyhogy most szorongok egy kicsit, mert, ugye, Eszter nem tud románul. És van néhány hónapom, hogy ezt a szorongást eltüntessem, hogy Eszter ne érezzen meg belőle semmit. Bízom abban, hogy ő nem olyan, mint én voltam, és feltalálja magát. Bízom a tanító néniben, hogy tényleg németül fog velük beszélni, s akkor nem lesz különbségtevés. És ki tudja, talán rejtenek még azok a román nevek egy vegyes házasságból származó gyereket, aki mégiscsak tud egy kicsit magyarul is, hogy Eszterünk ne egyedül eszegesse a tízóraiját szünetben:P Vagy elvileg átkérethetjük majd esetleg a magyar tagozatra, ott úgysem teltek be a helyek… De várjuk ki a végét. Vagyis a kezdetét.

Még mindig kicsit furcsa nekem, hogy egy fiúcskának rendszeresen hajat kell vágni. Eszternek lobog a szép hosszú haja, fel sem tűnik, hogy közben eltelnek hónapok.